Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MÉDA: VALLOMÁS

 

A TELEVÍZIÓZÁS iránti alázatom, tiszteletem, Szeretetem jeléül.......... 

 

 

13 éves korom óta tudom: televíziós leszek. 13 éves korom óta figyelem, elemzem, rögzítem a vidéki és az országos műsorokat, tanulom a szakma csínját-bínját, készítem műsoraimat, s harcolok azért, hogy igazán értékes és szeretetteljes gondolatokat kapjanak a Nézők.  

  

Hatodikos koromban figyeltem fel a helyi televízió adásaira, az ott folyó munkára, a csapatra. Eldöntöttem, hogy én is velük szeretnék dolgozni, velük szeretnék élni, létezni. Készítettem egy naplót (ma is megvan:), amelyben minden adatot, információt, a televízió életével kapcsolatos cikket és beszámolókat "rögzítettem", gyűjtöttem. Ismertem (persze plátói volt a viszony) az összes munkatárs nevét, címét, beosztását, az adások kezdési időpontját, hosszát, ismétlési napokat, sőt még a stábautó rendszámát is! :)) Messziről figyeltem őket, hogyan indulnak forgatni a gyönyörű kamerákkal, statívokkal, szett-táskákkal, lámpákkal. Fantasztikus élmény volt, amikor közelebbről is láthattam őket dolgozni. Micsoda csapatmunka, micsoda élet! – órákig lestem a televízió ajtaját a szemben lévő domb tetejéről, várva, mikor jön arra egy tévés! :)

 

 

Érzékeny, kifinomult lelkek dolgoztak a szerkesztőségben. Misztikus, művészi etűdöket, mély tartalmú portrékat, dokumentumfilmeket készítettek. Ez fogott meg.  Azt hiszem. Az Emberség. A mélység. Tudom, én is ilyen vagyok.   

 

 

A műsorokat otthon videóra rögzítettem – amit már 8-9 évesen egyedül tudtam kezelni –, majd mindig visszanéztem őket, ezerszer. :) Néha egy-egy titkos levélkét is írtam a szerkesztőségnek arról, szerintem, mely produkciók a legértékesebbek, s hogy min lehetne változtatni. :)     

 

 

Én sohasem a hatalomért, a hírnévért akartam Televíziós lenni. Nem ez motivált. Szeretetet és jóságot akartam vinni az Emberek életébe, felmutatni igazán értékes és tehetséges egyéniségeket, komoly életutakat, mély gondolatokat, s közben alkotni, forgatni, szüntelenül. 

 

 

15 éves koromban lehetőséget kaptam a helyi újságnál, ahol cikkeket írhattam. Kétkazettás magnóval jártam az iskolákat, különféle városi rendezvényeket, utcákat. Az első interjúmat 15 évesen láttam először, kinyomtatva.

 

 

Teltek-múltak az évek (én szorgalmasan írogattam), amikor  figyelmes lettem egy felhívásra. Újságírói tanfolyamot hirdettek, szülővárosomban. 16 évesen iratkoztam be - gondoltam, már úgy is vannak „referenciáim” :) -, s mit ad Isten, az egyik óra témája a helyi televízió működése, műsorstruktúrája volt.

 

 

A későbbi főszerkesztőm tartotta az előadást, aki meglepetten, s talán mosolyogva állt egy 16 éves „növendék” előtt, aki saját műsorötletét (a Pódiumot) próbálta bemutatni: Hittel. Az ötlet és az elszántságom egyedinek bizonyult, 17 évesen megkaptam életem első komoly kihívását: egy igazi, „hús-vér” forgatást! :) Nagy Szívvel léptem át a Televízió kapuját, melynél szebbet el sem tudtam képzelni! Tollal, egyszerű géppapírra írtam meg életem első „forgatókönyvét” (ez is megvan még a gyűjteményemben), melynek vázlatát tv-s és filmes könyvekből lestem el. Sokat tanultam könyvekből. Sajnos, ezt a forgatást elmosta az eső.... A másodiknál pedig beteg lett az operatőr, így hát jobbnak láttam, ha visszaülök az iskolapadba, és leérettségizem. Ma már tudom, hogy ez egy jel volt. Mindent korábban akartam. Kicsit "koravén" voltam.   

 

19 évesen megkaptam életem első kameráját, egy VHS, Panasonic M 25-öst. Ezzel „elvoltam” egy darabig :), mindent megörökítettem, etűdöket vágtam. Csak nem  hagyott nyugodni a televíziózás. Ősszel újra visszakopogtattam a stúdióba. Rengeteg gyakorlás, forgatás után 20 évesen a Televízió főállású munkatársa lettem. :)

 

 

 

Életem legszebb, legboldogabb időszakát töltöttem el a stúdióban. Mesés illata és „íze” volt mindennek! Imádtam a kábelek a díszletek között jönni-menni, a mikrofonokat, állványokat, kamerákat tanulmányozni. A „Csend Adás!” lámpát, mikor kigyulladt a fénye, a “frissen” kibontott VHS - kazetták illatát, a jó öreg Beta-magnó hatalmas search-gombját, s a hangját, ahogyan kattan a szerkezet, miközben elindul benne a szalag. Sohasem engedtem meg az operatőröknek, hogy ők tekerjék össze a mikrofonkábelt! Annak külön technikája van, s nekem azt is tudnom kell! :) Kezeltem a hangpultot, összekötöttem a magnókat az erősítővel, a hangfalakkal. A szaladó time code-okat pedig másodpercre pontosan be tudtam állítani, úgy, hogy oda sem néztem. :) Ismertem és tudtam minden munkafolyamatot, az elejétől a végéig. Mert látni, érteni, s Érezni akartam, mindent! Szerelem volt.   

 

 

 

 

Négy évet töltöttem el a  Televízióban. Szerkesztő-riporterként kezdtem, megtanultunk híradózni, magazinokat készíteni (mindig saját ötletek, témaválasztás alapján), később pedig beálltam a kamera elé, bemondó lettem. Közben elkezdtem vágni, voltam gyártásvezető is, majd 22 évesen (öt év várakozás után) megszületett az első önálló műsorom: a Pódium. Ez egy kulturális magazin (és egyben programajánló) volt, melyben a megyében élő művészeket, alkotókat, rendezvényeket fogta össze. Az igaz értékeket felmutatókat! :) „Az elektronikus színpad, melyre amatőr és neves művész együtt léphet fel, s ahol a zenéé, a filmé és a színházé a főszerep.” Ez volt a szlogen, jól emlékszem. :)

 

 

 

Egy évig ment a műsor, majd ugyanezt folytattam Tatabányán. Mindig más-más helyszínről jelentkeztem be. Ha borverseny volt, akkor egy 20-30 fős, férfiakból álló asztaltársaság közé ültem, ha filmvetítésekről, akkor a mozi gépházában. A filmek kedvéért bármit képes voltam megtenni. Még egy hatalmas kilátóra is felmásztam, és onnan köszöntöttem a nézőket, pedig tériszonyom van. :) Mindig nagyon ügyeltem a részletekre. A zenei aláfestést és illusztrációt is mindig én magam készítettem. Otthonról hoztam CD-lemezeket, kazettákat, vagy archív felvételeket (van egy nagyobb gyűjteményem), s volt, hogy több órát töltöttem el azzal, hogy megtaláljam az igazán odaillőt. Számomra a minőség, s a tudás a legfontosabb. Sokat tanultam, önszorgalomból. S ha úgy éreztem, hogy nem boldogulok valamivel, vagy nem tudom azt a színvonalat nyújtani, amit magamtól elvártam, akkor neki sem álltam. Édesanyám az összes műsoromat rögzítette, és mindig elmondta azokról  a véleményét. Persze az Ő szemében sokszor tűntem „100%-osnak”, de a sajátoméban soha! Szerintem ilyen nincs.  Tudtam, hogy mindig van jobb, mindig mindenen lehet javítani, változtatni.

 

 

 

 

Mindent kitaláltunk: a témákat, a forgatások menetét, a rendezést, díszletet, előkészületeket. Mindent egyedül kellett megszerveznünk, megírnunk, leforgatnunk, nem voltak rá külön emberek. Volt egy operatőr és ennyi. A 10-20 kilós technikát is mi cipeltük, mi mikrofonoztunk be, mi világítottunk, mi készítettük a riportokat, mi szerveztük le a helyszíneket, mi vágtuk meg az anyagot, írtunk hozzá narrációt.....

 

 

 

Nagyon jó volt napokat a stúdióban lenni (ott enni és aludni) egy-egy alkotás kedvéért. Volt, hogy fáradtan "estünk össze" a vezérlőpulton, vagy könnyezett a szemünk a monitoroktól. (Én egyszerre három-négy monitorra is tudok figyelni! :) Ez  ám a Boldogság! Többször hajnalban jártam haza, hétvégenként is. Aztán hétfőn reggel újra, mindent elölről. De sosem bántam meg. Egyetlen frame-t sem! Hiszen, ez vagyok ÉN! :)

 

 

 

A jót, az ambiciózus embert mindenhonnan ki akarják fúrni – ez a tapasztalatom. S lehet, hogy talán nem is a szakmai tudást, kreativitást irigylik, hanem a HITET. Hinni és bízni tudunk önmagunk képességében. Amiért tudjuk, hogy ez az Életünk. S tesszük, amit tenni kell. Ismerjük a dolgunkat. Amiért Világra jöttünk.........

 

 

 

2006-ig dolgoztam vidéken,  majd elérkezettnek láttam az időt, hogy a fővárosban is kipróbáljam Önmagam. Több Embernek (az egész országnak) szerettem volna JÓT adni. Évekig jártam az önéletrajzommal és a filmjeimmel a televíziókat, műhelyeket.  Erkölcstelen dolgok árán kellettem volna. Tisztességtelen feltételekkel. Nem kellett. .... Sokszor becsaptak, megaláztak, kihasználtak. Igen, így volt. De: nem adtam fel Önmagamat. Azt, amire születtem. Aki ÉN vagyok. Így szerényen - de soha nem boldogtalanul! - éltem mindennapjaimat. 

 

 

 

A Televíziónak hatalmas ereje van. Gyógyítani lehet vele.....összekovácsolja az Embereket, Szíveket-lelkeket. Megannyi Értékünk van. A MAGYAR FILM. Istenem! Világszínvonalú a Magyar Film.

 

 

 

Mindig igyekeztük Értéket bemutatni. Tisztaságot, őszinteséget. Én mindig a „kisemberekben” találtam meg a "nagyembereket", az "egyszerűségben a nagyszerűséget". Nem az a boldog, ki gazdag! Hanem a boldog: gazdag!  Másfajta szótárral rendelkezem.....így jó. 

 

 

 

Láttam nehéz helyzetben élő Embereket, sokat forgattam és fotóztam peremvidékeken. Láttam mezítláb játszó gyermekeket, akik BOLDOGOK voltak!!!

 

 

Szeretnék egy alapítványt. A Kenyér Házát. Embereken szeretnék segíteni.  S nem kérek érte köszönetet. Én szeretném megköszönni, hogy adhatok.  :) 

 

 

Készítettem egy internetes oldalt, a Damai-t. Ő a “második gyermekem”, a Pódium után. A neve "békést, békésen élőt" jelent. Azokat a gondolatokat adom ajándékba az Olvasóknak, melyeket sehol sem engedtek leírni. Ezért lett a sajátom. :) Szabadon gondolkodom. Végre! :)  

 

 

 

Szeretnék még sok könyvet és sok-sok Filmet, amelyekkel értéket teremtünk. Amelyekkel megmutatjuk, milyen színes és szép a Világ. S az Ember.  

 

 

 

Szeretném, ha változna a világ, s az Emberek elfogadnák, Őszintén Szeretnék Egymást!

 

 

Így lesz, tudom!

 

ÍGY van!! :)

 

 

Méda  2009 

damailogo.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.